sound by jbgmusic
kavzsba003.jpg
Üdvözlünk!
Oldalainkat 27 vendég böngészi
Ma 2017. augusztus 23., szerda, Bence napja van. Holnap Bertalan napja lesz.
Címlap X - Akták X / 13 Történet az Örökkévalóról

X / 13 Történet az Örökkévalóról


Történet az Örökkévalóról

 

Ült az Öregisten, a Skandináv-hegység legészakibb csúcsán, és vastag, zúzmarás szemöldöke alól, a messze fénylő emberi világot szemlélte. Már régen éjszakába fordultak a környező erdő árnyai, de a szikrázóan csont-fehér hótakarót, halványkékre árnyalva ragyogta be, a csillogóra törölt telihold fénye. A gerinctől a hegy lábáig húzódó fenyőerdő fiatal fái sűrűn és egyenesen álltak egymás mellett, mint büszke katonák, a karácsonyi kimenő előtti díszszemlén.

 

Nem messze a hegy lábától, meleg vizű tóban vadkacsák csaptak zajt, meg-megriadva az ilyen késői estén éhes gyomorral vadászni induló sarki róka vagy más, apróvadat kajtató ragadozó közeledtétől. De a mai este valahogy nem a vadászatról szólt, ezt talán még az útra kelő madárriogatók is megérezhették, mert némi izgatott fülelést és szaglászást követő, csalódottan elnyújtott vakkantás után, beérték inkább egye-egy hó alól előkapart összeaszott, fonnyadt-fagyott gyümölccsel, mintsem hogy ma este vért szagoljanak. A vadászat ideje úgyis eljön, mert a gyomor parancsának engedelmeskedni kell, de a ma este más. Érezték ezt a megriadt kacsák ugyanúgy, mint a hó alatt szintén valami ehető után kutató pocokcsapat, amik épp most ébredtek fel több hetes szendergésükből. Úgy látszik, ezekre az órákra a fagyos téli erdő is megélénkült.

 

Az Öregisten szerette ezeket a hegyeket, bár maga sem tudta miért. Szerette az Andok hegycsúcsait is, éppúgy mint a Kárpátokéit vagy akár a Dolomitokat, de az utóbbi időben minden évben egyre északabbra vonult el a világ zajától, főleg így Szenteste napján.

 

Ilyenkor szívesen visszaemlékezett az 50-100 évvel ezelőtti estéire, amikor ugyan az ember már éppen eléggé bűnös és gyarló volt, de lelkében még benne pislákolt az áhítat lángja, az izgalommal teli várakozás, már-már vágyakozás a meghitt napok gyertyafényben úszó esti óráira, amikor rég eltávolodott barátok találtak újra egymásra, esetlen férfias vállveregetés övezte poharazás közepette, gyerekek tették boldoggá nyüzsgő érdeklődésükkel, a tűzhely körül sürgő-forgó nagymamák, talán utolsó karácsonyát, miközben hallgatták megkérgesedett tenyerében, már kialudt pipát szorongató nagyapjuk történeteit, vagy éppen csak visítozva és hangosan dobogva verték le lábukról a szél felkavarta porhavat, majd tompa puffanással beleöntötték az izzó cserépkályha új vacsoráját a fatároló ládába, meg-megigazítva a rostélyon felizzó parazsat. Advent idején szövődtek új kamasz szerelmek is, legtöbbször a felnőttek világa elől, a hátsó hideg szobákba bújva, felfedezve az addig tiltott, mégis oly gyorsan édessé váló, kapkodóan és zihálva előbuggyanó izgató gyönyöröket.

 

De mindez az emberek világa volt, akik a fenyők csúcsára érő ködfelhő alól még kivilágló fények közt éltek, reméltek, haltak és szerettek, és nem az övé. Az emberek világa álomvilág, bár néha szép álmokat vesz hátára az északi szél, a valóság mindig az ünnepek utáni, hajnali munkába indulás padlórecsegése, pedig oly jó lenne még forró ölelésért az ágyban maradni, magukra húzva a dunnát, és ki sem nézni a homályos fényt áteresztő zúzmarás, jégvirágos ablakon.

 

Ezen elmélkedett az Öregisten, és arra a távoli világra gondolt, melynek hideg fénye még nem törte át a Tejútrendszer határát, hogy évmilliókat utazva elérjen a Földre, és megtalálja szemében a hazavágyás tompa fájdalmának csillogását. Azért szerette ezeket az északi tájakat, mert minden szegletében a lelkében élő távoli hideg világra emlékeztette, pedig azt soha nem láthatta, de mindig érezte, hogy oda tartozik, és nem erre az emberek által kéknek nevezett bolygóra, ami az ideérkeztekor, még csak egy félelmetesen fortyogó izzó sárteke volt. Azóta az évmilliók is ezerszámra teltek, és mind-mind magányosan. Az ünnepre készülő földlakók, a bolygó e táján talán nem is gondoltak arra, mily embertelen dolog Istennek lenni, akinek kezdetektől hatalma van ugyan mindenek felett, de még neki sincs hatalma a magány felett. Az Öregisten nagy nyugalommal szemlélte az estét, szeme azonban nemcsak a környező világot fogadta magába, hanem mindenüvé belátott, ahol ezen a napon, a megváltó szeretet eljövetelére várva, gyertyát gyújtottak.

 

Belátott a fényárban úszó palotákba, tisztes polgári otthonokba, falusi porták hosszú tornácos házaiba, alpesi tetők alá, de a szegényes viskókba, kalyibákba, kapualjakba is, ahol az élet, csak mint megannyi elfújandó gyertyaszál pislákolt a még e-világi lelkekben.

 

Mindenkinek megvolt a helye ebben a világban, az Öregisten mégsem volt büszke arra, amit alkotott. Vagyis hát ezt a világot Ő csak teremtette, az alkotást az emberekre hagyta, amire azonban még nem voltak megérve és úgy gondolta, már nem is lesznek soha. Odaadta nekik a Földet, de elvenni még nem akarta, mert ugyan kire bízná? Ezért az emberek elbizakodottá váltak, mert senki sem figyelmeztette őket, ha az idők végezetéig azt a játékot játsszák, aminek a szabályait ők alkották, és ha épp nem megy a játék, tetszésük szerint meg is változtatják úgy, ahogy érdekük megkívánja - mert játszótárs híján megtehetik -, a kártyaasztal felborul, és aláhull, minden díszesre festett kártyalapjával és a harácsolva összegyűjtött, még beváltatlan nyereménnyel együtt. Miért gondolja oly kevélyen az ember, hogy játszótárs és ellenfél nélkül kapott olyan játékszert, mint amit talán eddig senki fia az Univerzumban? Holott a legkitartóbb, legmakacsabb és legfélelmetesebb ellenfelet kapta meg. Önmagát a Világban. Miért sóvárog ajándékra, ha már övé a legnagyobb, miért sóvárog szeretetre, amikor övé Isten szeretete, miért sóvárog megértő társra, mikor ott van körülötte, csak meg kell keresnie, becsukott szemmel, és megérinteni. Miért csak azt tekinti ajándéknak, ami azonnal felbontható? De ez már nem az Ő dolga kell legyen - gondolta az Öregisten, mert akkor emberré kéne válnia, és az nem lenne kedvére való.

 

Miután ezeken elmerengett, annyira eliramlott az idő, hogy a látóhatár fényei alatt húzódó utcák is kiürültek, és senki sem vette már szaporára lépteit megkésve sietve, az ünnepi vacsorára. Az Öregisten éppen elszenderült volna, mikor a hegy lábánál húzódó erdei ösvény felől, szokatlan zajok szűrődtek fel. Ágak reccsenése, patadobogás, a beszakadó hó huppanása, prüszkölés, fújtatás, elfojtott horkantások és vakkantások, mind megannyi izgatott zaj, melyek együtt, és egy helyen soha nem hallhatóak az erdőben. Az Öregisten nem tudta mire vélni ezt a nagy csörtetést, hiszen ilyenkor a vadász óvatosan cserkel, míg zsákmánya zajtalanul lapul a bokrok mélyén, várva a hajnalt, hogy felvirradjon egy új nap, a túlélésre.

 

És akkor az erdei nyiladék utolsó fái között, megjelent két hatalmas jávorszarvas egymás mellett, teljesen elfoglalva az erdőből kivezető ösvényt. Kicsit furcsa tartású szarvukon vastag kötél tekeredett, mindkettejük fejét kissé hátrahúzva, kidagasztva nemes nyakuk minden izmát. Körülöttük ugrált, mászott, araszolt az erdő apraja-nagyja, még az ordas ragadozók is megjelentek, és aprózó ügető léptekkel, de tisztes távolból, békésen követték a sokadalmat.

A két szarvas méltóságteljesen, mégis nehézkesen mozogva közeledett a csapáson, és ahogy haladtak előre, láthatóvá vált, hogy valami nehéz súlyt húznak maguk után, ami elsőre és ilyen távolból még kivehetetlennek tűnt. Bár az Öregisten és az állatok között öröktől különös kapcsolat volt, azok, ha tehették mégis elkerülték, miután az az erdei babona járta, ha meglátják Őt, már nem érik meg a következő holdtöltét. Mi oka lehet akkor, hogy most, e késő esti órán, mégis csapatostól jönnek a színe elé?

 

Az Öregisten újra visszazökkent a maga valóságába, és tekintetét a közeledő állatseregletre emelte, hogy felfedezze a sokadalom okát. A két szarvas, egy nehéz szánkófélét húzott maga után a meg-megsüppedő hóban, ami a vonszolás során neki-neki ütődött a csapás mentén már réges-rég kivágott fák otthagyott tuskóinak. A szánkón messzi ránézésre, csak egy elhasznált, lerongyolódott nagykabát zötykölődött, élettelenül. Azonban ahogy közelebb értek, már jól látszott, hogy a kabát nem magában fekszik a szánkón, abból vékony kezek és lábak kandikálnak elő.

 

Pár perc múlva, pedig már jól kivehető volt, a szánkón zötykölődő test gazdája is. A kabátban egy 8-10 éves forma szőke gyermek volt bebugyolálva, és miután a kabát több mérettel nagyobb volt, a derekán széles szíjjal jó szorosra volt összehúzva. A gyermek először élettelennek tűnt, viszont amikor a szánkó a hold által megvilágított részre ért, tisztán kivehető volt, hogy a kabát, ha alig észrevehetően is, de süllyedt és emelkedett, ahogy a gyermek gyöngén és erőtlenül szaporázva, a levegőt vette. A szarvasok, minden egyes bukkanó után hátra-hátrafordították fejüket, hogy meggyőződjenek róla, nem borult-e a gyermek, a szánkóról a hóba.

 

Látszott a szarvasokon, hogy igen tartanak az Öregisten közelségétől, de nem torpantak meg, hanem továbbra is nagy igyekezettel taposva a havat, vonszolták a szánkót, először a hegy lábához, aztán ráfordultak arra kaptatóra, amely ahhoz a sziklazughoz vezetett, ahol az Öregisten megpihent.

 

Látva a nagy igyekezetet, az Isten felállt a sziklapadról, és elindult lefelé az úton. Öles léptekkel haladt feléjük, miközben a szarvasok már utolsó erejükkel húzták felfelé a szánt a meredek kaptatón. A gyermek, a körülötte lévő világból nem érzékelt semmit, félrebillent fejjel, izzadt homlokkal és csapzott hajjal, szinte mozdulatlannak látszott a rongyos kabátban.

 

Az Öregisten mát teljesen leért a szarvasokhoz, akik épp megpihentek a meredek ösvény melletti utolsó sziklakiszögellésen. Látható volt, hogy hosszú szőrükön, már megfagyott az izzadtság párája, hullámzó horpaszokkal, kibogozták agancsukat a szán kötelékéből és már hátráltak is az Öregisten elől, viszont az ösvény olyan keskeny volt, hogy mindenképp meg kellett várniuk Őt, aki már odaérkezett a szánkó mellé, és sokat látott szemét elgondolkoztatta a látvány.

 

A szánkón fekvő gyermek lázában is oly erőt sugárzott magából, ami még az Öregistent is meghökkentette. A gyermek kabátja szakadozott volt, és bal vállától a jobb csípőjéig teljesen szétfoszlott egészen a bélésig, és mindkét bakancsa is, a varrások mentén már foszladozóban volt. A szarvasok az Isten közelsége miatt, szemükben szemérmes félelemmel pihenték a hosszú út fáradalmait, miközben a szánkót követő állatsereglet a hegy oldalán megállva, kíváncsi tekintetét mind-mind az Öregistenre szegezve várta, mi is fog történni.

 

Az Isten a szarvasoktól kezdte tudakolni jövetelük célját, mert az évnek e a napján minden élőlény természet adta jogából eredően értette az Istent, kivéve az embert, aki már régóta nem tartozott ehhez a világoz, amiről úgy gondolta felette áll, így a számára hallhatatlan és láthatatlan világ minden csodájából kimaradt, már legalább 100 emberöltő óta. Mert az ember, akit az Öregisten alkotni teremtett e világra, többször a rombolásban lelte torz örömét, és ha nem adódott volna néhanapján, csekély számú, az emberi világgal szembe menni kész harcos szív vagy elme, ezen a bolygón a nap, már réges-rég emberi tekintet kísérete nélkül bukna a horizont alá.

 

Miután a szarvasok, már annyira lecsillapították izgatott zihálásukat, hogy beszélni tudtak az Istennel, elmondták a gyermek történetét, mint jövetelük okát:

A fiú szüleivel élt a sarkkör közelében, akik egy végzetes napon odavesztek a sarki nyárban egyre veszélyesebbé váló tenger olvadó jégtáblái közé, magára hagyva őt. A gyermek még hetekig kereste a nyomukat, aztán napokig nem csinált mást, csak erőtlenül feküdt az egyre alacsonyabbról pásztázó napsugár gyenge melegénél a jégen, és miután a sarkvidéki nyár hamar eltelt, ottragadt a tél harapófogójába szorult faházban, egyedül. Ez a sarki tél évszázad óta szokatlan hidegekkel indult, ami még a városokban élő emberek életét is megnehezítette, a jégvilág pusztáiban pedig, a halál hideg lehelete volt az úr.

 

A vastagfalú faházban a gondos szülők azonban annyi tartalékot halmoztak fel, hogy a fiú biztonsággal túlélhette a legzordabb telet is, de a gyermek megfásult kis lelkében csak annyit érzett, hogy nem is kívánja megérni a tavaszt. Egy reggelen azonban, amikor már kissé felengedett a metsző hideg üvegrepesztő fagyos lehelete, a fiú tűzrevalót akart vinni az épp kialvás határán pislákoló kandallóba, mikor a ház mögött, már alig lélegző fagyott tollú sarki csérre lelt - ami már nem tudta folytatni dél felé tartó hosszú útját, hogy szinte az egész Földet átrepülve, hírt vigyen az Antarktiszra -, és egy beesett hasú, nagybundájú hócipős nyúlfiókát is talált a farakás mellett. Bevitte őket a házba, de alig pislákoló életüket már nem tudta megmenteni. Miután a fagyos föld ridegsége nem engedte, a kandalló tüzében távoztak az e világi léttől.

 

A gyermek, ezen az éjszakán a szokásosnál is nyugtalanabbul aludt el, és apjával álmodott, amire a szomorú tragédia óta nem volt példa. Látta apját, amint a fészerben álló nehéz szánkót maga után akasztva, és nélkülözhető élelemmel megpakolva, széles hótaposóján araszolva húzza terhét messzire a háztól, ahová a környező erdők állatai már bátorsággal odamerészkedtek, elfogadva az ember adományát.

 

A fiú kora reggel, még mindig izzadtan riadt fel álmából, és meg sem várva a sarki tél szürke pirkadatát, kiment a fészerbe, ahol talpra állította apja szánkóját, majd nagy nehezen a ház elé húzva, megrakta a kamrában lévő tartalékból, amiről úgy vélte, hogy jók lesznek az erdő lakói számára. Aztán magára öltötte a legvastagabb nagykabátot, és belebújva a szánkó hámjába elindult a sarkvidék felé. Pár száz méter megtétele után már érezte, túlbecsülte gyermeki erejét, mert a szánkó súlya olyan erővel nehezedett keskeny vállaira, mintha egy hatalmas kőtömb akarná belenyomni a vastag hóba. Bár a hó teteje fagyott volt, a szánkó alatt, szinte minden méteren beszakadt, és csak egy újabb rántással indult tovább. A fiú erejét kivette a nehéz súly, de mire a nap felkúszott a látóhatár felé, már elérkezett arra a helyre, ahol apja is le szokta pakolni a rakományt. Már az etető helye felé közeledvén érezte, hogy a környező erdők sűrűjéből óvatos szemek figyelik, és követik útját egyre többen és többen. Céljához érve, válogatás nélkül szétszórva a szánkó terhét, megszabadult mindentől amit hozott, és azon nyomban visszafordult, az oly messzire hátrahagyott faház óvó melegéhez. Pár száz méterről hátranézve még látta, hogy az odahagyott ajándékot az összegyűlt állatsereglet pillanatok alatt átkutatta, és gyorsan elfogyasztotta, hogy legalább még pár óráig meleget adjon a metsző sarki télben.

 

Félúthoz érvén, azonban már gyülekezni kezdtek az errefelé szinte naponta újraszülető hatalmas szélfúvás előjeleként összegyűlő félelmetes viharfelhők. A fiú hazaérve, épp hogy betette maga mögött a gerendaház nehéz ajtaját, kinn akkora vihar kezdte el tombolását, amit ittléte óta még soha nem látott. Apja ilyenkor megnyugtatólag mindig leült az ágya szélére, ahol a meleg dunna alá bújva aludta végig az elemek tombolását. Ez a vihar azonban reggelre sem csitult sokat. A fiú viszont már nem tudott nyugton lenni, így minden fellelhető meleg ruhát a nagy kabát alá véve, ismét megpakolta a szánkót, és a már kitaposott, de néhol már befútt nyomon, újra elindult észak felé.

 

Az állatok már jó messziről megismerték, így a bizalom meg az éhség előcsalogatta őket az erdő rejtekéből, sőt a bátrabbja oda-odaszaladva a szánkóhoz, meg sem várta, hogy a fiú megszabaduljon annak terhétől, elcsent valami ehetőt a maga számára, és elinalt az erdő felé, így amire a fiú a szokásos helyhez ért, a szánkó, már szinte üres volt. A gyermek kifulladt a nehéz teher alatt, mégis, már meg sem pihenve, reményvesztetten vonszolta a szánkót hazáig, mert érzete, ha ilyen ütemben tud csak fordulni, semmi értelme kínlódásának, a sok éhes állat, úgyis mind odavész. E gondolattal a fejében, fáradtságában, csak úgy kabátostól ledőlt az ágyra és nyomban álomba szenderült. Álmában anyját látta, amint tüzet rak a nagy kandallóban, majd forró teát visz ágyához, mert a fiú megfázott a ház körüli csatangolásban.

A gyermek fáradtan, vékonyka testében sajgó fájdalommal ébredt a hideg házban. Kinn a vihar már elvonult, és hét ágra sütött a nap, a hőmérő lusta higanyszála azonban így is a mínuszok mélységébe süllyedten pihent, ki sem akarva mozdulni onnét. De a fiú nem törődött sem a kihűlt házzal, sem az éhséggel. Úgy ahogy volt, indult a kamrába megrakni a szánkót.

 

Már szinte begyakorolt mozdulatokkal pakolt egyre több és több csomagot a szánra, a végén mindent kötelekkel rögzített és újra nekiindult az útnak. Szemét elvakította a fénylő hómező, így szinte már révületben feszült bele a hámba, annyira, hogy kabátja a varrás mentén,már foszlani kezdett, utat engedve a bélésnek, mely egyre jobban kikandikált a szakadozott szövet alól.

 

Ahogy újra és újra nekifeszült az útnak, már nem törődött sem a sajgó fájdalommal, sem a lázzal, sem a tűszúrásszerűen arcába csapódó metsző, jeges hópelyhekkel. Amikor azonban a háztól még csak pár száz méterre lévő dombra felkapaszkodott, és épp arra készült, hogy a nehéz szánkót borulás nélkül átbillentse a domb élén, hihetetlen látvány tárult eléje. A domb aljában lévő szélmentes zugban, ott tanyázott a környező erdők apraja nagyja. Nem bírván kiállni a hosszú útból adódó éhes várakozást, a gyermek elé jöttek. Az erdő lakói mind-mind ott sereglettek a szán körül, némelyikük orrával meg megböködte a fiú arcát, akinek hosszú hónapok óta először futottak le örömkönnyek az arcán. Bár ezek inkább a fájdalomból táplálkozó meghatottság könnyei voltak.

 

A gyermek erejét megsokszorozta az állatok felől áradó bizalom és közeledés. Nyomban visszafordította a szánt és elindult hazafelé, egy újabb rakományért. Azonban épphogy belebújt volna újra a hámba, amikor az állatseregletből két hatalmas jávorszarvas termett mellette, akik nagy lapátú agancsaikra akasztották a köteleket, és esetlen mozdulatokkal, de húzni kezdték a szánkót, amire a fiú első ijedelméből felocsúdva, gyorsan felkuporodott. A ház közelébe érve, az állatok kissé bizalmatlanná váltak, miután azonban onnan mozgást nem észleltek, egészen az ajtóig húzták a fiút. A gyermek, a szinte csontig hatoló hideg ellenére kicsit elszenderült a hazaúton, de amint a szán megállt, kipattant szeméből a fáradt álom, és indult, hogy a még éhes jövevényeknek is ennivalót kerítsen. És a fiú már nem törődött semmivel, az állatok pedig leküzdvén minden óvatosságukat, éhesen elfogyasztottak minden eléjük kerülő morzsát, kik-ki fajtája és vérmérséklete szerint. A gyermek pár óra alatt teljesen kiürítette a fészerben és kamrában tárolt összes tartalékát, mind-mind az állatok elé szórva, magára nem is figyelve, csak néha-néha tört le egy darabot valami süteményféléből. Mire kihordta a ház elé a kamra tartalmát, jócskán beesteledett, így meg sem várta, hogy a vadak elmenjenek, visszahúzódott a házba, magára zárta az ajtót, majd utolsó erejével tüzet rakott, és fáradtan lekucorodott az ágyra, ahol rögvest mély álomba szenderült. Álmában egy valószínűtlenül kék színű hegyi tó vizén ringatózó csónakban feküdt, és az eget nézte szüntelen.

 

Eljött a reggel, tiszta verőfénnyel. A ház körül az erdei sokaság nyomán, csak letaposott hó maradt hátra, mert az állatok mindent eltakarítottak. Eltelt a délelőtt, és lassan már korai szürkületbe fordult az idő, amikor az első lézengő vadak újra megjelentek a ház körül, hátha maradt még mára is valami a tegnapi bőséglakomából, de csalódva kellett tudomásul venniük, hogy a ház lakója, még mindig nem adott életjelet magáról. Az állatok tanácstalanul húzódtak vissza az erdő szélére, amikor méltóságteljesen közéjük lépkedett a két jávorszarvas. Először ők is óvatoskodva járták körbe a házat, majd hirtelen ösztöntől vezérelve, hatalmas agancsaikkal kifeszítették az ajtót, és ügyelve, hogy szarvaik be ne akadjanak az ajtófélfába, beléptek a házba.

 

A ház, mint a hasonló sarkvidéki rönkházak, egyterű volt, és szerény berendezése, a sarki életvitelhez lett kialakítva. A hátsó falnál hatalmas kandalló foglalta el majdnem az egész teret, de látszott, hogy már napok óta nem volt rendesen begyújtva, mert alig volt benne hamu.

 A ház egyik végében egyszerű konyha, középen asztal, a másik végében rönkökből összerótt fekvőhelyek, melyek egyikén, egy összegyűrt hatalmas nagykabát volt ledobva. A ház üresnek tűnt, mert a szarvasok a fiút nem látták sehol. Aztán mégis, a nagykabát mintha megmozdult volna, és egy vékony kéz nyúlt ki alóla. A szarvasok kissé hátrahőköltek, majdnem kárt okozva a polcokra felpakolt edényekben, de rövid horkantások után, gyorsan megnyugodtak.

 

Megnyugvásukat, azonban rögtön megzavarta valami furcsa érzés, amit akkor éreztek utoljára, amikor idén tavasszal, a korán született borjak a kései tél hidegében odavesztek. A fiú olyan rossz állapotban volt, hogy még az állatok számára is érződött a rongyhalom alól, a halál közelsége. A szarvasokat nem kellett volna, hogy érdekelje egy embergyerek sorsa, és nem is tudták mi tévők legyenek, viszont érzeték, ha a gyermeket magára hagyják, őt is elragadja a hideg tél lehelete.

Hirtelen egyikőjük, valami ősi ösztöntől vezérelve, odalépett a rongycsomó mellé, és szarvával alányúlva próbálta a gyermeket megmozdítania. Sikerült is megfordítania, és a fiún látszott, tüzel az arca, és annyira szaporán vette a levegőt, hogy már szinte csak elfojtott sípoló hangok jöttek ki belőle. Ekkor a szarvasbika megbökte társát, és elnyújtott bőgéssel többször az ajtó felé fordította fejét. A másik szinte azon nyomban értett a jelzésből.

 

Az utóbbi napok nélkülözésében majdnem elkerülte figyelmüket, hogy nemsokára különleges nap közeledik, amiről nem tudták, hogy mi is valójában, csak annyit, hogy az év e napjának éjszakáján a ragadozók nem vadásznak, és a magas hegyek között lakó Öregisten látványa sem az elmúlást, hanem az életet jelenti számukra, hiszen ezen a napon a törött lábú gyenge szarvasünők az Öregisten botjának érintésére lábra kaptak, az öreg, letört szarvú bikának pedig új agancsa nőtt. És odakünn az erdő lakói már készülődtek erre az éjszakára. A két bika egyszerre mozdult. Két oldalról óvatosan, szarvaikkal alányúlva megemelték a kabátot, s benne a gyermeket, aki nem lehetett nehezebb egy pár napos bikaborjúnál, és óvatos türelemmel kifaroltak az ajtón, majd a fiút rágörgették a ház előtt álló szánra. Majd ahogy a fiútól látták, beakasztották szarvuk végét a hámba, és próbálták megmozdítani az időközben lefagyott szánt. Nem ment könnyen, de a két szarvasnak ez a nehézség nem jelenthetett akadályt, és amint megmozdult a szán, megmozdult az erdő is, mert a közelben ólálkodó és kíváncsiskodó összes erdőlakó elindult a szarvasokat követve a távoli hegyek felé, ahol ezeken a napokon az Öregisten megpihenni szokott. A szarvasok nehezen húzták a szánt, mert nem igavonásra születtek, ráadásul a természetellenes póz minden erejüket kivette, de a közeledő hegyek látványa és az útjukat kísérő környező állatsereglet biztatása újult erőt adott nekik.

 

Amikor a szarvasok itt tartottak a mondanivalóval, az Öregisten odalépett a szánkóhoz, és hosszú, göcsörtös, évezredes botjával megigazította a fiún a kabátot, hogy még jobban látszódjon az arca, majd miután botjával nagyot koppantott a jeges sziklán, megsimogatta a már száradófélben lévő szarvasokat is, majd lehajolt, és a fiút óvatosan kibontva a kabátból, magához emelte, és hosszú palástjával körbebugyolálva, visszaindult a sziklazugba. Furcsamód az Öregisten, ki a Világot teremtette és már talán azt is fontolgatta, hogy elveszi az emberektől a Földet, hirtelen nem tudta mitévő legyen. Felérve a sziklazughoz, még egyszer lenézett a távoli városok fényeire, onnan a karjában ziháló gyermek láztól fénylő arcára, majd áldó kezét a gyermek homlokára helyezve, végigsimította a csapzott hajfürtöket, aminek következtében a fiú már sokkal egyenletesebben vette a levegőt, és egy bátortalan, önkéntelen mosoly is megjelent a szája sarkában, miközben kék szemét résnyire kinyitva belenézett az Öregisten tengermély tekintetébe, majd az álmok világába érve, békésen újra elszenderült. Az Öregisten pedig ölében a gyermekkel, visszaült a sziklapadra és azon vette észre magát, hogy már nem gondol fájdalommal arra hideg távoli világra, ahonnan a fények még nem értek utána. És lenn a völgyben, és szerte a világban meleg, fényes szobákban ünneplő, vagy épp hideg kapualjakba húzódó emberek, nem is sejtették, minek köszönhetik minden évben itt az újralétet. Annak, hogy ezredévek óta, mindig van egy gyermek, aki a vég előtti utolsó pillanatban, képes megmenteni a Világot.

( Jacsó Pál )